TRENKA CSABA GÁBOR
Az éj közeledtével újra megszaporodtak a szörnyek a földalatti folyosók szögleteiben. Zekéik fémdíszei szikráztak a mesterséges fényben. Hajuk zöld volt, sárga és lila. Mámorosan, boldogan undorodtak mindentől és mindenkitől: nem tudtak betelni a gyűlölet vonzóan erotikus esztétikájával, amit az iskolában sajátítottak el indirekt úton. Festékpisztolyokkal egyszerű, fenséges türannoszaurusz-körvonalakat rajzoltak a műmárvány falakra. Félelmet akartak kelteni, de már teljesen elkeseredtek, mert minden igyekezetük ellenére nem ők voltak veszélyesek, hanem a város, amelyben éltek.
Égetett szeszt, párás, vörös folyadékot ittam egy presszóban. Szeszt, amelyet a haldokló birodalmi alkonyatok érleltek olyanná, hogy aki megkóstolta, az örökre elveszett. Megnövelte a képességeket. Erősebben gyűlöltek vagy szerettek tőle az emberek.
A pult mellett ültem, magas bárszéken. Körülöttem módszeres profizmussal játszották szerepüket - ittak, fecsegtek, gyanakodtak és rettegtek - az emberek. Láttam rajtuk, hogy nem érzik rosszul magukat, bár nem voltak vidámak sem. Csupa negáció fejezhette csak ki létezésüket. Egyedül arra vágytak, hogy megfeledkezvén a végtelenről, kellemes bódulatban tölthessék el éveiket. Újra és újra elcsodálkozom mostanában a világ képlékeny és kiismerhetetlen szerkezetén.
Intettem a pincérnek. Testes, csaknem kopasz férfi volt. Alakját megsokszorozták a tükrök. A húsos, lágy, csillogó arcból ravasz, okos szempár pislogott rám bágyadtan.
- Töltsön magának is. Nem tartom fel?
- Köszönöm. Ilyenkor, zárás előtt már nincs sok dolgom - válaszolta, és mintha elmosolyodott volna.
- Itt biztosan nagy a forgalom. Úgy értem, nap közben.
- Nem panaszkodhatunk, uram.
- Gondolom, rengeteg furcsa alakkal találkozik. Nincs valami jó története, ami felvidíthatna egy magamfajta, magányos gazembert?
- Ne gondolja. Itt sem érdekesebb, mint máshol. Nem hiszem, hogy... Valami más az, ami önt foglalkoztatja, ha szabad ezt mondanom, uram - válaszolta óvatosan, minden szemtelenség nélkül. Rutinos vendéglátóipari róka volt. Hangja tárgyilagos, lágy és meghatározhatatlan, akár a hozzá tartozó arc.
- Miért? Maga szerint mivel foglalkozom? Csak úgy kíváncsiságból...
- Olyan jogászfélének, vagy paptanárnak gondolom önt, uram - mondta készségesen, de valójában nem ezt gondolta.
- A városról írok. A város történetéről...
- Szép gondolat.
- Tudja, maga itt mást lát, mint amit én ismerek - erősködtem tovább, mert nem értettem a pincér viselkedését. Ha besúgónak hisz, már rég megszakíthatta volna a beszélgetést arra hivatkozva, hogy dolga van.
- Ne gondolja... Hanem mondok én valamit: ha kilép innen, balra a folyosón talál egy gyorsliftet. Menjen fel a Tetőre. Az a legfelső szint, a szabad ég alatt. Erre mifelénk csak így mondják a népek. Most már úgyis zárnom kell. Uram, menjen csak fel a Tetőre. (18. A pincérnek álcázott ellenzéki ügynököt azóta letartóztattuk. Mindent bevallott.)
Hamar megtaláltam a liftet. Megérintettem a fénylő négyszögek közül a legfelsőt, és becsukódtak az ajtók. Megborzongtam, amikor megláttam magam a falitükörben, sápadtan az alig érzékelhetően oszcilláló neonfényben. Kilépvén a liftből hunyorgó, lila fényfelirat fogadott. Couleur Lokálnak hívják azt a helyet. Soha azelőtt nem hallottam róla.
A lift egy lila műanyagtetővel borított, üvegfalú terembe nyílt. A pohárpiramisokon és az üvegpultokon visszfények csilingeltek halkan. Itt azonban nem volt kiszolgálás. Magát a lokált az üvegtermen túl találtam meg. Nem volt más, mint egy alacsony korláttal elkerített terasz a Lágymányost (19. Asszír kerület) borító hatalmas fémtető ezüstös sivatagjának kellős közepén.
És az asztalok körül szomorú, galaktikus élet nyüzsgött: túlvilágian színes, lehetetlen árnyak hajladoztak az állandóan változó - fáradtlila, vandálzöld, szilíciumsárga, éjvörös és ultraibolyaszínű - neonfényben. Mint amikor új álomba ébredünk.
Rendeltem tíz cent birodalmi alkonypárlatot, és a zenészt figyeltem. Vékony, magas, borostás fiú volt féllábszárig érő, sárfoltos katonai köpenyben, amilyet a Légilovasság futártisztjei viselnek. Lábán hatalmas, nehéz bakancs, a fűzők szeszélyesen kígyóztak a szőnyegen. Állva játszott, széket nem is láttam a közelében. Végtelenül lassú, terjedelmes, visszhangzó akkordokat és alig hallhatóan mély, átható basszuseffektusokat csalt elő többklaviatúrás, plexitetejű szintetizátorából. Mintha az ég alján szikrázó Arcturus rendszerből érkeztek volna ezek a borongós, érzékeny, végtelenül idegen hangok.
Az asztalok körül egészen fiatalok, huszonévesek, és nagyon öreg emberek lézengtek. Hajuk lila volt, rozsdavörös, olajsárga és csillagzöld. Fémszálas szöveteket, műanyag ruhákat viseltek, molyrágta, ősi köpenyeket, világító festékbe áztatott zoknit, tépett nyakkendőt és csipkekesztyűket. Macskabölcsőt játszottak, később rajzversenyt rendeztek saját maguk szórakoztatására, csókolóztak és barbár imákat mormoltak, hogy édesebb legyen az élet, és szomorúbb az idő múlása. Veszekedtek és mosolyogtak egész éjszaka. Táncoltak is, különös, lassú, lebegő mozdulatokkal. A diszharmonikus zenéből és táncból valószínűtlenül kiegyensúlyozott, érzéki álombalett született.
Akkoriban minden este a Couleur Lokálban üldögéltem. Nem szólt hozzám senki, és én sem szólítottam meg egyetlen vendéget sem heteken át, mígnem egy langyos éjszakán, valamikor éjfél és a feltámadás között odaült mellém egy öregúr. Sokáig hallgatott. Hosszú, ősz, neonfénytől sárga szakállát simogatta, és álmatag, okos tekintettel figyelte minden mozdulatomat. Nem mutatkozott be. (20. Sikerült letartóztatnunk a szakállast. Mindent bevallott.)
- Úgy látom, maga nagyon egyedül van. És szeretne beszélgetni valakivel. Új világot fedezett fel, így már van is miről beszélnie végre. Jól mondom?
- Meglehet. Akárcsak az ellenkezője... Tolja közelebb a poharát - mondtam tartózkodón. Abban a pillanatban azt hittem, semmi kedvem sincs ismeretlen öregurakkal csevegni. Sűrű, vörös birodalmi alkonyatot töltöttem a poharainkba.
- Nem kell félnie. Szeretek ismerkedni, és elfecsegni az időt az idegenekkel... Különben csak a Lény várna rám, pimaszul horkolva az ebédlő asztalán - vigyorodott el ravaszul az öreg. Átmenet nélkül visított fel, csörömpölt és szirénázott idegrendszerem összes riasztóberendezése. Az az apró zavarodottság, amit akkor érez az ember, amikor rádöbben, hogy kitartóan figyeli valaki a metrón vagy az utcák forgatagában, hirtelen pánikká fokozódott bennem, de csak egy pillanatra.
- Magához is beköltözött egy Lény? - kérdeztem csendesen, amikor megnyugodtam valamelyest. - Egyébként téved. Nem érzem magam egyedül. Sőt, kifejezetten élvezem ezeket a végtelennek tetsző, közönyös szépségű szférákat, amelyek körülvesznek bennünket. Szó sincs menekülésről, efelől biztosíthatom - fejtegettem tovább egyre hamisabban az öregúrnak, akit, gyorsan kizárva minden más lehetőséget, az unalomig ismert elidegenedés önjelölt, naiv prófétájának hittem. A lángoló birodalmi alkonyatok nedve már megtette a magáét. Asztaltársam csillogó, gúnyos pillantással hallgatta egy darabig esetlen magyarázkodásomat, azután közbevágott.
- Szférák, meg közönyös szépség... ugyan! Minden létezik, amit csak valaha is kitaláltunk. Vannak veszélyes képzelgések, és még veszélyesebbek. Bármi megtörténhet, mert minden létezik. Hát ezért érdekel, hogy mit gondolnak az emberek. Például ön, uram.
- Nem tudom, mit akar - válaszoltam, ezúttal már valamivel nyugodtabban. - Amit mond, az egy rossz sci-fire emlékeztet.
- Ne hamarkodja el a dolgot, Ariel.
- Honnan tudja a nevem?
- A pincértől. Ön mindig olyankor gyanakszik, amikor teljesen fölösleges. A fontosabb dolgokat meg észre sem veszi... Mind ilyenek. Eleinte.
- Nem tetszik nekem a maga elmélete. A dolgok nem egyforma eséllyel léteznek. Ne is beszéljünk róla. Tölthetek még?
- Hallgasson meg, Ariel. Meg fogja érteni. Például... Egyszer az egyik rokonom kisfia, talán tíz éves lehetett, intézetbe került. Tudja, abba a nagy, fehér villába a Sashegy (21. Teknősbéka-halom) tetején, ahol mindig meleg szél fúj, és falevelek villognak a parkban. Azért került oda, mert még nem hasonlított eléggé. Érti, ugye?... Nos, meglátogattam a gyereket. Már a kapuban várt rám. "Meg tudod ölni a kutyát?" Ezt kérdezte köszönés helyett. Csapzott, egyenes szálú, fehérszőke haja volt, belekapott a szél. Dacos, kristályszürke szempár meredt rám. Még nem értettem a dolgot. "Milyen kutyát?""Hát ott, azt", mutatott a gyerek valahová oldalra. Az egyik fa alatt rövid láncra kötött, lompos, ártalmatlan fekete eb ásítozott. "Miért kellene megölni?", csodálkoztam. "Mert minden gyereket megharap. Meg tudod ölni?" Eltűnődtem. "Hát ne menjetek oda hozzá", javasoltam végül. "Na jó, én nem megyek oda, de a többiek odamennek. Meg tudod ölni?" Kis rokonom mániákusan ragaszkodott az eredeti ötletéhez, aminek valódi indítékát nem tudhattam meg, de nem tudta ő maga sem. Egészen biztos vagyok benne, hogy az a szerencsétlen korcs soha senkit nem harapott meg.
- Kis fekete herceg - dünnyögtem a birodalmi alkonyatot szopogatva. - Mi lett később a fiúval, ha szabad kérdeznem?
- Ha jól láttam, magát újra és újra lenyűgözi a lokál zenéje. És nem csak a zene, de maga a zenész is.
- Fura fickó…
- Hát ő az a fiú.
- Tényleg? Hm... - Elképzeltem a zenészt gyerekkorában, a széljárta parkban, amint a kutyával szemez. Hőhullámok sisteregnek a villogó lombok között. Azután a fiú hirtelen megszédül az ég kemény, síkos, világoskék fénygerendái alatt, s a fejében már azok a hihetetlen akkordok zúgnak, amiket mostanában játszik minden éjszaka a plexitetejű hangszeren. - Így mindenesetre már érthetőbb...
- Tehát elhiszi, hogy a zenész és a történet, amit elmondtam, összetartozik?
- Miért? Talán nem? Hiszen maga... - ébredezett bennem újra a gyanú.
- Akkor jó - vigyorodott el újra gúnyosan az öregúr. - Mert egy szó sem igaz belőle.
És a város alatt, a föld mélyén, termek és folyosók méhében a kollektív emberi tudat kitartóan dolgozott: újabb szörnyűségekre készült, kivilágítva, de örök sötétségben.