TRENKA CSABA GÁBOR

PLACE RIMBAUD. Első fejezet.

 

 

        Aki nem képes elsajátítani a deduktív logika alapvető szabályait - márpedig mindenki hibázik -, valamikor harminc és az örökkévalóság között döbben rá, hogy már nincs miért a jövőre készülnie. A jövő már itt van, már megkezdődött, már régen tart, s lassan véget is ér. Ilyenkor hirtelen meglendül minden. Mint amikor váratlanul feltámad a szél. Amikor hirtelen feltámad, és viharossá fokozódik a szél.

 

        Botladozott az Avenue Des Corsaires forró poklában, és csak álmodozott az igazi szélről. Elfogta a rettegés már rég. Évekkel ezelőtt. Nem szerette volna, ha a jövőjét látja, amikor a múltjába néz.

 

       Márpedig askoni Gaaborral így állt a helyzet. Sokszor érezte már magát egy feneketlenül mély gödör fenekén, ilyen mélyen azonban még soha nem járt. Talán azért, mert alig két napja ünnepelte kietlen hotelszobájában a harminchatodik születésnapját egy üveg abszint és a névtelen trópusi bogarak társaságában. Akkor támadt fel először a szél.

 

      A kikötő vize vakítóan szikrázott. A Talaat Harb sarkán, ahol az Avenue Des Corsaires kiszélesedik, a férfi megállt a gyalogátjárónál és megvárta, amíg végtelen sorban eldübörög előtte a város hordaléka. Színes, Loire típusú műanyagautók, nehéz, titánszürke kamionok (német gyártmány egytől egyig mind), egy kisebb tevecsorda, szamárfogatok, elnyűhetetlen amerikai terepjárók, amiket Belső-Afrikából csempésznek ide az afarok… Azután zöldre váltott a lámpa, és átment túloldalra, ahol már csak egy alacsony betongát és néhány tonna szemét választotta el a tengertől. Leült egy kókadt datolyapálma alá. Alig múlt dél. Az emberek csak a rend kedvéért húzódtak be a pálmakoronák alá, mert árnyék ott nem volt, csak a levegő nikkelfényű vibrálása.

 

     Előhalászott egy Caporalt gyűrött, fakó légiósingének zsebéből. Részeg volt. Nem nagyon, éppen csak annyira, hogy élvezze azt, amitől a távoli Európában pszichológushoz menekülnek a meglett családapák.

 

      Azon gondolkodott, hogy ugyan mi az ördögöt csinálhatna estig. És ha az már megvan, akkor mit kezdjen az estével és az éjszakával. Kézenfekvőnek tűnt venni egy üveg abszintot, és Abu Khan-nál felszedni egy újabb egzotikus és pénzéhes lányt. A Tadjourai öböl felől gigantikus japán konténerhajó araszolt be a belső kikötőbe: elefánt a fürdőszobában. Éppen az útjába esett egy könnyű romboló, és egy percig úgy tűnt, a narancssárgával csíkozott szürke gigász egyszerűen maga alá gyűri. Megszólalt a romboló kürtje, bár valószínűleg egyik hajót sem fenyegette veszély. Méltóságteljesen elhúztak egymás mellett, csak a perspektivikus rövidüléstől tűnt úgy, hogy menten összeütköznek.

- Hajóbalett - fordult Gaaborhoz egy kékesfekete bőrű férfi, aki a szomszéd pálma tövében ült. Ránézésre etióp lehetett. Alighanem ő is azon törte a fejét, hogy mit csináljon a nap hátralévő, tetemes részével.

- Hajóbalett… Jó szó - hagyta rá Gaabor. A japán hajó társasági jelzését figyelte. Ilyen emblémát még nem látott: a tengerből felkelő Nap felől két sas szárnyal a néző felé. Megjegyezte a társaság nevét: Deux Aigles. Viccesnek tartotta, hogy a japánok mindent franciául neveznek meg.

- Hé, Monsieur! - folytatta a fekete férfi. Rettenetes akcentussal ejtette ki a francia szavakat. - Nem érdekli egy kislány? Egy igazi szomáli kislány. Kakaóbarna, nagyon szép ám! - Mivel Gaabor nem válaszolt, úgy érezte, izmoznia kell még egy kicsit az üzletért. - Na, Monsieur! Maga szomorúnak látszik. Ilyenkor szép, engedelmes kislány kell magának. Én tudok adni. Soha nem látott még ilyen szépet.

- Mennyi? - morogta Gaabor, inkább csak a kíváncsiság kedvéért.

- Tizenhárom.

- Tizenhárom…? Tizenhárom micsoda?

- Annyi éves.

- Én az árát kérdeztem - magyarázta csendes vigyorral Gaabor. - De ha tizenhárom éves, akkor nem érdekel.

- De ez tényleg tizenhárom, Monsieur! Ilyen pici a cicije - mutatta a kezével az etióp. Egészen izgatottá vált. Azt hitte, perceken belül megkötheti az üzletet.

- Pfuj, az már jár! Engem a két évesnél idősebb nem érdekel - mondta a fehér férfi. Az etiópnak egy pillanatra elállt a szava.

- Két… Tényleg? Miért?

- Mert én egy igazi pedofil vagyok.

- Az mi?

- Óvodai tanácsadó - nevetett fel némán Askoni Gaabor, és feltápászkodott. Az etióp tátott szájjal bámult utána.

 

       Valamivel jobban érezte magát saját viccétől. Annyival legalábbis jobban, hogy képes legyen felállni és továbbmenni. Elvadult, barnásszőke hajába belekapott a szél. Perzselően forró szél volt, nem hozott enyhülést, csak némi rosszullétet. Khamszinnak nevezik, és fúj egész júliusban és augusztusban. Pattanásig feszíti nemcsak a fehérek, de a bennszülött isszák és afarok idegrendszerét is. A kikötői kocsmákban ilyenkor menetrendszerűen megszaporodnak a verekedések és a késelések.

 

    Mielőtt kiért volna az Avenue Messageries Maritimes-re, balra kanyarodott, a régi kikötőnegyed sikátoraiba. A kereszteződésben volt a Francia Légió egyik városi ellenőrzőpontja, és nem akart találkozni velük. Nem mintha bármiféle baj lett volna a papírjaival, vagy a tartózkodási engedélyével, de a légiósok koradélután mindig unatkoznak. Jobb a békesség.

 

      Az óváros mór házainak, apró palotáinak fehér homlokzatáról vakítóan verődött vissza az afrikai fény - mint a sirályok röptének fehér villanása a fakóra égett kikötő fölött. Gaabor hunyorgott, s közben elhatározta, hogy többé nem iszik alkoholt délelőtt. Korábban sem tette, csak ma, amikor a Dorly teraszán, a zöld-fehér napernyő alatt megismerkedett Ali Ahmeddel, egy hajózási vállalat kapitányával. Azt is elhatározta, hogy ma este nem issza meg szokásos abszintadagját, és azt is, hogy nem látogat el Abu Khan lányaihoz. Józan élet! Ez az, ami meggyógyítja az alkoholfoltos lelket, gondolta, és ahogy szokott, hangtalanul felnevetett. Egy rackás hajú, festőien mocskos gyereklány éppen baksist akart kunyerálni tőle, de gyorsan meggondolta magát. Borostás, kék szemű férfi födlöntúli vigyorral: pontosan így szoktak megjenni a démonok festőien mocskos, gyermeki képzeletében.

 

     Maga mögött hagyta az Avenue General Callieni forgatagát, azután átvágott a kis piac fűszerszagú hangzavarán, és amikor a Khaled sikátorban megpillantotta homokfoltos, lepusztult szállodáját, hirtelen megint erős késztetést érzett, hogy megfutamodjon. A fáradtság azonban most erősebb volt. Meg is lett a jutalma.

 

     - Monsieur Askoni! Küldeménye érkezett. Egy nagy csomag - szólt utána Hailé Aksam, a mindenes portás. Hangja enyhén visszhangzott a hallként, recepcióként és étteremként is szolgáló tágas, kopár teremben. Előbújt a pult mögül, dongalába bicegősen kopogott a szúette hajópadlón. Közepes méretű utazótáskát tartott a kezében, amelynek kiszakadt oldalát ragasztócsíkkal foltozták be, és füléről vagy egy tucat légitársaság címkéje lógott.

 

      Gaabor átvette a csomagot, azután előhalászott a zsebéből egy 50 dc-s rézérmét, mert észrevette Hailé Aksam véres szemében a reménykedő villanást. Elfogta a vágy, hogy ott, azonnal leüljön az egyik szakadt nádfotelbe, és megnézze, mi maradt meg a légitársaságok jóvoltából nagy utat bejárt úticsomagjából, amelyről már végleg lemondott. Hailé Aksam azonban olyan érdeklődéssel bámult továbbra is, hogy inkább felment a szobájába.

 

     Megvolt minden. Ingek, gatyák, nadrágok, és ami a legfontosabb: a Plat900-as számítógép is. Gaabor előhalászta a hosszabbítót, toledói katonai bicskájával leszedte a telefondugót, hogy a meztelen drótvégeket be tudja dugni a semmivel sem kompatibilis helyi csatlakozóba. Bekapcsolta a gépet, és máris rettegett, hogy milyen kapcsolatot tud majd teremteni a világgal a recsegős gyarmati telefonvonalakon át. A jobbak persze (és ezen természetesen a "gazdagokat" értette) közvetlen műholdas kapcsolattal rendelkeznek a MondeCollec-hez…

 

      Nem csalódott. A vonal lassabb volt, mint az ördög dédnagyanyja szélütés után. Gaabor jobb híján elhatározta, hogy magát az MC Total-t nem is használja, csak a szöveges üzenetek továbbítására alkalmas e-lett-et. Csatolt állományként azzal is el lehet küldeni kisebb képeket, ezt-azt. És egyébként is, ugyan mit küldhetne innen, és kinek?

 

    A leeresztett zsalugáter résein át éppen csak beszűrődött a szoba félhomályába a délutáni fény és a sikátorok kopácsolásból, torokhangokból, kiabálásból, rádiók arab tech-zenéjéből, motorzúgásból és szamárbőgésből vegyült erotikus moraja. A férfi arcára kék árnyalatot festett a számítógép kihajtható képernyőjének sápadt sugárzása. Gaabor izgatottan ellenőrizte a programrendszerek épségét, azután kinyitotta az elektronikus postaládát. Tömve volt üzenetekkel. Persze, hiszen senki sem tudhatta, hogy már két hónapja nincs vele a gép.

 

        >ex:MaAskoni.6003*hermes.ho

        >dest:GaAskoni.0871*italicus.lomb

        >Log:HongroisTelcom

        >temps:17.08.1997:21.16

 

"Kedves fiam!

 

Nyugtalanít, hogy nem jelentkeztél május vége óta (bár az igazat megvallva, megszoktam már az eltűnéseidet). Az e-lett-ekre azonban legalább válaszolni szoktál. Nem hagytad meg a címedet, ez az egyetlen út, ahol el tudlak érni. Talán. Félek, hogy valami bajod történt ott kinn, abban a nagy és veszélyes világban. (Minek is mentél el! Soha nem fogom megérteni - de ezt úgyis tudod.)

Lehet, hogy segítségre szorulsz. Írtam Armando Galeotti e-lett címére, a szerkesztőségbe, azt legalább tudom. De még csak nem is válaszolt. Micsoda alak! És ez a te munkaadód? (Még mindig nem késő hazajönnöd. Itt a nagy ház, tanári állás is akad, mióta megnyílt az új megyei gimnázium.) Olyan üres nélküled ez a sok szoba. Már egy éve, hogy utoljára itthon voltál, azóta is abból élek, s csak azért, hogy újra megérkezz. Sajnos, apád továbbra is kórházban van. Nem mondják az orvosok, de tudom, hogy rosszabbodott az állapota, és már nincs sok hátra. A síráson, azt hiszem, túl vagyunk már. Készülj fel rá, hogy rövidesen haza kell jönnöd, ha másért nem is, a temetésre.

Mondd, hogyan segíthetnék? Pénzre nincs szükséged? Legalább üzenj, ha olvasod a soraimat. Nem küldök több levelet, nehogy elduguljon a postaládád.

 

Csókol:

szerető Anyád."

 

Az én jó anyám. Fél, és nélkülem nem érzi magát biztonságban. Még apám halálával is megfenyeget, csak hogy rávegyen a hazatérésre... De Askoni Gaabor nem tudott, és talán nem is akart biztonságot teremteni még magának sem. Annyi izzó, zűrzavaros ország, tartomány suhant már el előtte, hogy meg se tudta volna számolni. Soha, sehol nem töltött el néhány hónapnál többet. Tudta, hogy rövidesen újra felszáll majd egy teherhajóra (mert a repülőgép túl drága), és megérkezik egy ködös kikötőbe. Utazótáskával a kezében esőtől csillogó utcákon sétál. Ismerős dombok, szelíd hegyvonulatok köszönnek vissza rá a vonatablakból. Beleborzong gyerekkorának őszi, zöld színű illataiba, és két napig úgy érzi majd, hogy hazaérkezett. Megkeresi egykori iskolai barátait, szerelmeit, és kölcsönösen irigykednek egy kicsit. Azután megismerkedik majd egy szőke nővel, akivel végre azonos nyelvet beszélnek, de nem értik egymás mondatait. Szeretkezni fognak, összetörik egymás szívét. Utána visszatér valahová Afrikába, vagy Ázsiába, vagy a United Black&White States of America valamelyik irreális fehér enklávéjában bóklászik Oklahoma gabonasárga lapályain, ahol csak két napig fogja idegennek érezni magát. Így lesz. Szegény mama.

 

     Rövid választ írt az anyjának, kiválogatva jelenlegi életének viszonylag megnyugtató tényeit, azután áttért a következő üzenetre.

 

          >ex:KaBudai.0035*hermes.ho

          >dest:GaAskoni.0871*italicus.lomb

          >Log:HongroisTelcom

          >temps:21.08.1997:01.22

 

"Askoni, te piszok!

 

Azt mondtad, akkor is boldog lennél, ha rajtam kívül nem élne más nő a Földön! Azt mondtad, csak egy hónapot kell várnom, és visszajössz! Azt ígérted, legközelebb magaddal viszel! Azt ígérted, én leszek a te várad! Fel se tudom sorolni, hogy mi mindent ígértél. De már látom, te is olyan feledékeny vagy, mint minden mocskos férfi ezen a világon. Hetekbe telt még az is, míg kinyomoztam az e-lett címedet, mert persze azt is elfelejtetted megadni, te szemét. Csak bőgök esténként, te meg hagyod, te szívtelen állat. A barátnőim meg rajtam röhögnek. És magaddal vitted a Franglais programlemezemet is, pedig az volt a kedvencem, és nem lehet újra megszerezni.

Azonnal válaszolj, te dög, különben megkeserülöd!! Az ígéreteidet meg tartogasd másnak, jó? Engem többé nem fogsz átverni! Ne merészelj még egyszer a szemem elé kerülni! Látni se akarlak soha többé!

 

Budai Kati

 

u.i.: Kidobtam a szemétbe a kedvenc kalapodat, amit itthagytál. Meg a tolladat is."

 

Ki az ördög lehet az a Budai Kati?, morfondírozott magában Gaabor. Halványan rémlett egy szőke, mély hangú lány, akivel legutóbbi budapesti látogatása vége felé ismerkedett meg a hírhedt Saigon nevű tare-bárban, s aki pár napig azt hitte, Gaaborral fogja kitapétázni az életét. De azt a lányt mintha Viktóriának hívták volna, nem Katinak. Mégsem ő lenne? Mindegy. ">Radiation." Jöhet a következő.

 

           >ex:ArGaleotti.1261*italicus.lomb

           >dest:GaAskoni.0871*italicus.lomb

           >Log:Elcom de Nord Italie

           >temps:22.08.1997:13.05

 

"Salut, Monsieur Askoni!

 

Csak azért nem hívtalak telefonon, mert piszok bonyolult. Sajnos, volt itt egy kis malőr, de most már rendeződni látszik az anyagi helyzetünk. Tudom, hogy végeztél a munkával (megkaptuk az anyagot, gyönyörű!), de azért néhány jellegzetes fotót még készíthetnél, ha már ott csücsülsz. Minden képnél van egy jobb kép, úgyhogy abból soha nem elég.

De félre a tréfával: még legalább két hét, míg ki tudom fizetni a honoráriumodat. És még azt se tisztáztuk, hogy haza akarsz-e jönni, vagy máris adhatom az új melót. De hát új melót is csak két hét múlva tudok adni. Éhhalálodat azonban fájlalnám, úgyhogy mellékeltem 9000 szövetségi frankot a költségeidre. Maradj nyugodtan a fenekeden, és tivornyázz az én kontómra, amíg ki nem derül, hogy mi a folytatás. (Hallom, ahogy átkozódsz, pedig már megint nincs igazad.)

A pénzt a neveden és a közös jelszavunkon helyeztem el a Bank Royale de France helyi fiókjában.

 

Kedvenc főnököd:

Armando Galeotti

vezérigazgató

IMV International Magazin de Voyage

(Hová, hogyan, mikor, kivel, mennyiért? Ha ránk hallgat, úszni fog a boldogságban!)"

 

A biztonság kedvéért újra elolvasta az üzenetet, azután még egyszer. Az órájára nézett: augusztus 29-e volt. Az üzenetet 22-én küldte Galeotti. (Ezúttal elfelejtette kinevetni a "vezérigazgató" megjelölést, amelyhez Galeotti makacsul ragaszkodott, holott valójában csak a húszegynéhány embert foglalkoztató vállalkozásnak volt társtulajdonosa. Az idétlen önreklámot meg már észre sem vette.) Kinyitottak már a bankok a szieszta után? Nem, de mire odaér, nyitva lesznek. Vége a szűk napoknak! Gondosan kilépett minden alkalmazásból, becsukta a gépet, és elzárta a fali páncélkazettába (nem mintha azt nem tudná kinyitni egy hajtűvel bármelyik ügyesebb szobapincér).

 

      A pénz megérkezett. Mintha a hőség is enyhült volna, bár Gaabor tudta, hogy ezt csak ő érzi így. A khamszin fullasztó, sós párafelhőket sodort a város utcáira az Arab tenger felől. Sziporkázó csíkokat húztak az afrikai alkonyfényben az autók. Elégedetten tolakodott hazafelé a hirtelen megélénkülő utcai nyüzsgésben. Hímzett fejkendők, selyemsálak, szürke flanellzakók, fehér és kék, méltóságteljesen hullámzó dzsellabák, khaki egyenruhák, virágmintás szoknyák és jemeni ékszerek villogtak a sokadalomban. Nem volt olyan náció, amely nem képviseltette magát ebben a civilizációs masszában, talán csak a bushmanok és az abók hiányoztak. De az sem biztos. Ez az, most itthon vagyok, gondolta Gaabor. Egy pillanatig majdnem boldog volt.

 

    Úgy döntött, az ünnepi alkalomra megérdemel egy üveg francia konyakot. Abu Khan lányait illetően azonban betartotta fogadalmát. Illatos, nehéz fűszerekkel meghintett birkahúst evett a Place Rimbaud mór boltívei alá telepedett kifőzdéknél, azután hazasietett a számítógépéhez.

 

   Már átvilágították a város fölötti éjszakát a fémsárga, szerelemvörös, éjlila és abszintzöld (de leginkább megnevezhetetlen színű) neonfények, és a konyakból is csak egy pohárnyi maradt, mire befejezte válaszainak begépelgetését. Rettegett üresség töltötte el azt, aki ő volt, amikor megpihent. Címállományában senkit sem talált, akinek érdemes lett volna megírnia, hogy feltámadt a szél, és itt van a jövő, sőt, lassan el is múlik már.

 

    Megitta a maradék konyakot, előbányászott egy újabb Caporalt a zsebéből, azután nagy sóhajjal mégiscsak felmerészkedett a MondeCollec Total-ra. A böngészőprogram és a kapcsolatok most valamivel gyorsabban futottak, mint délután. Gaabor megkereste a legnagyobb magyar e-Lett-nyilvántartót, és hosszan nézegette a végtelen listát. Azután újra hatalmába kerítette a testetlen félelem. Irracionális félelem volt, amely a Galaktika éjszakájából lopakodik elő. Olyan, amilyet csak a müezzinek tudnak kikiabálni, amikor a nyílt tüzektől megvilágított sikátorokból a nap utolsó imájára hívják mindazokat, akik tudják, hogy a világot nem lehet túlélni. Allah nagy. Ennyi. Nem jó vagy rossz, bölcs, kegyetlen, rezignált vagy lusta. Csak nagy. Mint a világegyetem. Ez az igazi tudás, habár nincs értelme annak neveznünk, mert semmire sem megyünk azzal, hogy tudjuk.

 

     Immár sokadszor is azon gondolkodott, hogy mit kezdjen - ha nem is az életével, legalább a következő órákkal. Keressen fel néhány dél-amerikai pornóoldalt? Kérje le Calcutta térképét? Nézze meg Anvar Vonnegutnak, az idei Grand Manque díj birtokosának legújabb verseit? Cserkéssze be az új megasztár, Jason Black Ferry MC oldalát? És miért? Végül a ProgScript alatt (az amerikai utasítás-szerkesztők, ki tudja miért, sokkal jobbak, mint a túlbonyolított francia programok) írt egy rövid parancs-sort, amely a magyar e-lett-nyilvántartóból véletlenszerűen kiválasztott két címet. Az első találat valami államtitkár volt, ezért újraindította az eljárást.

 

             >Log:Électronique Telephone de Djibouti…..done

             >random find block…….done

             >object:Magyar Önkéntes E-lett Tár…….done

             >result:

 

>1.cím:             ZoRokusi.2491*medic.ho

név:                  Rókusi Zordon

foglalkozás:     orvosi műszerész

megjegyzés:   Precíziós kórházi műszerek telepítésével és karbantartásával foglalkozom. Általában nehezebb vagyok 100 kilónál, de igen szelíd. Írjál, ha akarsz.

 

>2.cím: OrLajtai.1738*hermes.ho

név:                  Lajtai Orsolya

foglalkozás:    közgazdász

megjegyzés: Budapesten élek. Szeretem a macskákat, de nem tartok, mert sokat lenne egyedül. Valamikor néprajzkutatónak készültem, de a családom lebeszélt róla. Szenvedélyes mozilátogató vagyok, különös tekintettel az amerikai fehér filmekre. A MondeCollec kitágította körülöttünk a világot. Üdvözöllek téged, aki ezeket a sorokat olvasod!

 

           >port:all closed…….done

           >end

 

Először a lánynak írt, s közben abban reménykedett, hogy ez az Orsolya szőke hajú, és nem múlt el ötven éves.

 

            >ex: GaAskoni.0871*italicus.lomb

            >dest: OrLajtai.1738*hermes.ho

            >Log: Électronique Telephone de Djibouti

            >temps:29.08.1997:22.51

 

"Kedves Orsi!

 

Ne törd a fejed, még véletlenül sem ismerhetsz engem. Véletlenszerűen választottalak ki a Magyar Önkéntes E-lett Tárból. (Vagyis nem egészen véletlenszerűen, mert az első próbálkozásra kapott cím helyből nem tetszett.) Egy lepusztult szállodai szobában ülök, a sarokban egér rág, a szekrényben trópusi bogarak csatáznak. Pár napja voltam harminchat éves.

Egy nemzetközi terjesztésű utazási magazinnak dolgozom, útleírásokat készítek, és én csinálom a hozzávaló fényképeket is. A magazin székhelye egyébként az Európa Szövetség Lombard tartományában van. Évente egyszer menetrendszerűen csődbe megy, és átköltözik egy másik lombard városba. Olyankor nem kapok honoráriumot, és rendszerint ottfelejtenek a világ valamelyik ismeretlen és egzotikus pontján. Ez történt most is.Két hónapja csellengek ebben a városban. Ma végre megkaptam a számítógépem, amit hatszor körbeutaztattak a Föld körül a légitársaságok. Azt hittem, hogy vége az elszigeteltségnek, de rá kellett jönnöm, hogy nincsenek barátaim, csak távoli ismerőseim, akik a legkevésbé sem érdeklődnek az iránt, aki én vagyok. De nem ezért ittam meg az este egy üveg Normandia konyakot, és nem ezért fogok lemenni rövidesen a Place Rimbaud-ra abszintot vedelni.

Nemsokára éjfél lesz. Zsúfoltak az utcák. Szeretem a faszénfüst és a sülő birkahús szagát, az emberek tekintetét, ahogy visszatükröződik benne az utcai tüzek fénye, meg a müezzinek hangját, amikor az asharra hívnak. Nem tudom, mit akarok tőled, Orsi. Azt sem, hogy akarok-e valamit egyáltalán.

Még nem ismersz, de most már nem vagyok idegen.

 

Szeretettel:

Askoni Gaabor."

 

A második levelet szikárabbra vette.

 

               >ex:GaAskoni.0871*italicus.lomb

               >dest:ZoRokusi.2491*medic.ho

               >Log:Électronique Telephone de Djibouti

               >temps:29.08.1997:23.23.

 

"Tisztelt Rókusi Zordon!

 

Mielőtt megijedne, hogy kifizetetlen gázszámlája felől érdeklődöm, vagy rendkívül csodálatos, egyszer használatos kameruni robotporszívót kívánnék magának eladni, közölnöm kell, hogy a fenti káros szenvedélyekkel nem élek. Pár napja voltam harminchat éves, és egy lepusztult szállodai szobában ülök. Egy egész városnyi issza és afar bennszülött, arab üzletember, fekete bőrű malinké házaló, indiai ki-tudja-mi és a Francia Légió néhány hadosztálya vesz körül.

Egy utazási magazinnak dolgozom, útleírásokat készítek. A magazin évente egyszer menetrendszerűen csődbe megy, így ragadtam itt. Míg ki nem fizetik az elmaradt honoráriumomat, nem tudok továbbállni.

De nem ezért ittam meg az este egy üveg konyakot, és nem ezért fogok lemenni a Place Rimbaud-ra, hogy abszintot vedeljek. Nemsokára éjfél lesz.

 

Kedves Zordon! Válaszoljon nekem, ha érti, hogy miért írtam Önnek.

 

Üdvözlettel:

Askoni Gaabor. "

 

Aláírás, pont, elküld. Végre megnyugodott. Elmosolyodott, kulcsra zárta maga után a szoba ócska faajtaját, és hosszú léptekkel nekivágott a fényekkel és illatokkal teli éjszakának.