TRENKA CSABA GÁBOR

Mint amikor az elhagyott mogul paloták oszlopcsarnokaiban a faragott kőmedencékbe csöpög a víz. Tekervényes mintázatok a falakon, tekervényesen visszhangzanak a vízcseppek is. Vastag por mindenen, alig ütnek át rajta a falra festett égő szemű szörnyek, meg a faragott labirintusok. Sárga vízkőnyomok. Lecsorgások. Tizenkétezer éve csak a csöpögés. Meg a karmos madárfélék csapongó röpte, ahogy végigzúdulnak a márványmennyezet alatt, aztán be a sötét folyosókba, és újra ki az udvarokra, a tizenkétezer éves, fakó napfénybe. Ezek a madarak átlag húszezer évig élnek. Hasukban, tollazatukba burkolva ott erjed tizenkétezer évvel ezelőttről az utolsó hullák maradéka. Az utolsó agyvelők, az utolsó mellbimbók, az utolsó szemek, az utolsó kisujjak, az utolsó csontok.

 

 

Ez most direkt neked szól. A késői utódnak. Ugye érzed?