TRENKA CSABA GÁBOR
ÉS MOST HALLGATUNK
Pink Floyd: High Hopes (The Division Bell)
Genesis: Dancing With The Moonlight Knight, The Cinema Show (Selling England By The Pound)
Genesis: In The Cage (The Lamb Lies Down On Broadway)
mctp://mct.Anakreon.kiralyi_adattar.galak_porno/esmost: yeee! – ja, bocs
A.R. 2699. december
Horváth Laci élete valahogyan virtuális volt, mint az iskolai elélvező-versenyek. Ezt a fiúk játszották valamikor az idők kezdetén, közvetlenül a Nagy Bumm után, amikor még végtelen hosszúra nyúltak a kémia- és matekórák. A boltíves ablakokon túl ködharangok szikráztak a napfényben. Alattuk már barnult-sárgult-vörösödött a fák lombja, s a téren ápolónő-tanulók siettek a klinikák felé. Őszi ködharangot viseltek ők is. Ijesztően szépek voltak és elvetemülten fiatalok. A virtuális világhoz tartoztak, tekintettel arra, hogy a kémia- és matekórák rideg magányából Horváth Laciék hiába nyújtogatták a nyakukat: az osztályból nem lehetett lelátni a térre. Mindazonáltal tudták, hogy ott vannak a lányok, és ez bőven elég volt ahhoz, hogy elélvező-versenyt rendezzenek. Ugyanúgy koncentráltak, mint amikor reakció-sorokat állítottak fel, vagy az egyenletek megoldásán töprengtek. És furcsa mód hasonló volt a kielégülés is. A verseny szabályai szerint tiltott volt minden segédeszköz: kezek a pad tetején tétlenül, a rubensi aktokat rejtő művészettörténet tankönyv a táskák mélyén, határidő a kicsengetés. Általában persze nem jártak sikerrel. De néha igen – és akkor elkövetkezett a pillanat, amelyet Laci rettegett gyönyörűséggel várt napról napra: be kellett nyúlnia a padszomszéd gatyájába (vagy éppen fordítva, a szomszéd matatott az ő nadrágjában), hogy tényleg sikerült-e. Ahogyan az egyenletek megoldásához szükségük volt az irracionális számok képzetére, úgy alkották elengedhetetlen részét az elélvező-versenynek a téren átsiető virtuális ápolónők.
Horváth Lacinak akkoriban még könnyű dolga volt. Személyesen ismerte az ápolónő-tanulók többségét. Közöttük volt a nővére, Horváth Kati is. Eleinte pont olyan volt, mint a többi. Csapatostól követték a fiúk, csakúgy, mint a többit. Később azonban Horváth Kati rohamosan szépülni kezdett. Mire betöltötte a tizenhetet, megnyúlt, és mozgása kecsessé vált, mint a zsiráfkamaszok ügetése. Tekintete márványzölddé mélyült, mint ősi kikötők elhagyatott mólói között az óceán. Sziklaszőke lófarkának lebbenésétől hetekig nem aludt, aki csak egyszer is megpillantotta. Állának vonaláért, bőrének színéért vagyonokat fizettek volna a kozmetikai multik, ha meg merték volna szólítani. Egy szó, mint száz: Horváth Kati már nem egyszerűen szép volt, mint az ápolónő-tanulók általában, hanem abnormálisan, elviselhetetlenül és pusztítóan gyönyörű. Nem hívták többé moziba a fiúk, és egyre ritkábban tettek neki izgalmas, ám merőben erkölcstelen ajánlatokat. Annál több volt körülötte a szerelmi (hebrencs és jobbára sikertelen) öngyilkosság. Horváth Katitól rettegtek az emberek. Azaz nem is tőle, hanem megalázó szépségétől féltek – és eszükbe sem jutott, hogy maga Horváth Kati úgy gubbaszt e szépség mélyén, egyre kisebbre zsugorodva, egyre reménytelenebbül, mint magányos fogoly valami magas, hófehér erődítménybe zárva. Voltak hetek, amikor már csak nagyobbik öccse, Laci társaságában mutatkozott az utcán. Azután ennek is vége szakadt, mert Laci csak ideig-óráig volt képes tudomásul venni, hogy Horváth Kati a testvére. És akkor megjelent az első ufó. Az előszoba alkonyvörös fala előtt állt, és lágyan hullámozott. Legalábbis ezt mondta Kati, de sem a testvérei, sem a szülei nem hittek neki. Pár nap múlva azonban ufók nyüzsögtek a vécében, a számítógépasztal alatt, a radiátor mögött, de még a hűtőszekrényben is. Megtelt velük a lakás. A garázsba nem fért be tőlük az autó. Mozdulni sem lehetett az ufóktól. Kati ágyát is elfoglalták, este nem volt hová lefeküdnie. Így került intézetbe, ahol egykori iskolatársai rajta gyakorolták frissen szerzett ápolónői tudományukat. Horváth Kati már nem a város, hanem csak a II. Pszichiátriai Osztály legszebb lánya volt. A fiúk lassan megfeledkeztek öngyilkossági rohamaikról, és kezdték újra úgy érezni, hogy a világ nem teljesen emberellenes és igazságtalan.
Horváth Laci anyját látszólag nem rázták meg különösebben az események. Magas, szikár nő volt, antik csigákba csavart ősz hajjal. Lassan beszélt és lassan mozgott, de ez az önként vállalt fegyelem lassúsága volt. Tudta, hogy csak így teremthet valamiféle kapcsolatot az őt körülvevő világgal. Az okosabbaknak nagyon kell vigyázniuk, ha megszólalnak, hogy az emberek képesek legyenek felfogni, amit mondanak nekik. Horváth Laci anyja pedig betegesen okos volt. Genetikai kutatásokat folytatott egy multinacionális laboratóriumban, nehéz, hideg kőből rakott falak között, amelyek egykor egy különösen kegyetlen és perverz apácarendnek adtak otthont. Horváth Laci anyja éveken át megfeszített erővel dolgozott. Ha néha mást is csinált, azt csak a látszat kedvéért tette, puszta álcázásból. Az eredmény persze nem maradt el. Mindenki büszke volt rá, amikor felfedezte a pubertofil plazmatúltengés nevű, sajátosan ritka betegség ellenszerét. Július volt. Horváthné született Markovics Lilla nevével volt teli a szakmai sajtó szerte a világon. Ő maga nem olvasta ezeket a folyóiratokat. Pihenésképpen ült egy kicsit a laboratórium kertjében, buja rózsafolyamok és elvadult bokrok között – azután újra eltűnt az egykori zárda mészkőből rakott boltívei alatt. Egyre ritkábban járt haza. Hovatovább némi erőfeszítésébe került, hogy felismerje saját gyerekeit, Lacit, Pétert és Katit. Hajában sült fokhagymás krumplit vacsoráztak és sokat nevettek azon az estén, amikor utoljára látogatott haza – annak ellenére, hogy az ebédlő sarkában és a tálalóasztalon csapatostul vöröslöttek az ufók. Akkor még senki sem tudta, maga Horváthné Markovics Lilla sem, hogy ez az utolsó vacsora. Nem szánta annak. Még akkor sem szánta annak, amikor Kati egy forró krumplival a kezében felmenekült a háztetőre a fehérizzásig szerelmes földönkívüliek elől, és a kémény tövében gubbasztott egész éjszaka. Horváthné Markovics Lilla befejezte a vacsorát, mintha mi sem történt volna. De még az éjszaka visszaautózott a zárdába. Elbújt a laboratóriumok lila fénnyel megvilágított steril mélyén, és megszállottan dolgozott. Még a kertbe is csak néhanapján dugta ki az orrát. Szunyókált pár percig az őszi fényben, és már fordult is vissza. Virtuális modelleket épített a számítógépén, egyre bonyolultabbakat és egyre virtuálisabbakat, amelyeket jó, ha ketten értettek rajta kívül ezen a bolygón. Azt a hibás kiskaput kereste a genetikai térképen, ahol az ember fejéből kiszivárognak az ufók.
Horváth Laci öccse, Péter akkoriban töltötte be a tizenhármat. Értékes volt és törékeny, mint a velencei tükrök polgárháború idején. Hosszú szálú, szőke gyerekhaja lobogott mindenféle huzatban. Lesütötte a szemét, ha szólították, azután felnézett újra, és az olyan volt, mint a földrengések távoli moraja. Kora gyerekkorától tudta, hogy micsoda hatalom lakik elmosódott, óceánzöld tekintetében, vállának fehér, szemtelenül szép mozdulataiban, szűk mellkasában, gyémánttiszta bőre alatt, amelyen mint egy katedrális könnyed boltívei, kirajzolódtak a bordák, azután vérének lüktetésében az állkapcsán, vagy keskeny, hosszú csuklója belső oldalán és combtövének hajlatában. Csapatostól epekedtek utána az osztálytársnői – de elkéstek. Petinek ez már nem volt elég. Ő inkább annak örült volna, ha feltűnik valakinek, hogy születésnapja van. Azonban csak Lacinak jutott eszébe, és neki is csak utólag. Horváth Peti rég elveszett a város falai által határolt civilizációs térben, bár ezt kívülről senki sem látta rajta. Végső erőfeszítéssel, a kimerülés határán tudta csak fenntartani a külvilág által megkövetelt életnyomokat. Könnyű zsákmánya volt hát azoknak, akik mégis észrevették, hogy eltévedt, és igazából nincs is hová hazatalálnia. Horváth Peti azonban hamar rájött arra, hogy nem feltétlenül ő a zsákmány. Ha akarja, prédává válnak - tudtukon kívül – mindazok is, akik addig őrá vadásztak. Horváth Peti ekkor, és itt lépett ki a vele született virtualitásból a valódi életbe. Ebben a valódi életben gátlástalan volt és szakszerű: elcsábított mindenkit, férfiakat és nőket egyaránt. Kinyitott minden zárat. Kirámolt minden táskát. Megszerzett mindent, amit csak megpillantott: ezüst denevérlámpát, discmant, evezőt, tikből faragott Buddha-szobrot, gázpisztolyt, hitelkártyát, gyertyatartót, ófelnémet kéziratokat és gyémánt fülbevalót. Kilopta a csatot a biztonsági őrök derékszíjából. Kilopta a falábat a kalózból. Mégis szédülten lesték lépteit a megtévedt, titkon rózsaszín babaruhában pompázó bankárok. Teniszedzők vártak rá türelmetlen, szerelmes remegéssel a hasukban. Szőke angyalhúsra éhes iskolaigazgatók. Festőművészek és játékterem-üzemeltetők. Valamint az erkölcsrendészet nyomozói teljes létszámban. Horváth Peti azonban hiába szerzett meg nagy fantáziával, merészen, sőt, egyre inkább vakmerően mindent, ami csak elé került, s hiába teltek meg szekrényének titkos rekeszei dinasztia-alapításnyi vagyonnal, folyton csak úgy érezte, hogy több kell, egyre több, mert nincs semmije. S amikor vakmerőből elvetemültre váltott, már senki sem merte, és nem is akarta megmenteni őt. Fiatalkorú volt még, ezért nevelőotthonba dugták, ahonnan négyszer szökött meg, és mindannyiszor vissza is vitték. Azután Péter ötödször is eltűnt, és soha többé nem látták ezen a vidéken. Semmit nem vitt magával. A titkos rekeszekben hiánytalanul fellelhető volt minden, amit valaha is lopott. Állítólag egy szemtelen, csúnyácska cigánylánnyal állt össze, és most Indiában élnek, és mindenki szereti őket.
Horváth Laci apja, mikor ősz haja már a válláig ért, elindult Dél felé, mert tudta, hogy van ott egy város, amit antik császárok építtettek egykor kifejezetten neki, a távoli utódnak. Puha, elmosódott napfénybe rakták a falakat, valami trópusi tengerparton. Neve is volt, csak már feledésbe merült. Cadris? Lonorea? Bor? Nincs bizonytalanabb dolog egy ókori város nevénél. Maga Horváth Arszlán se tudta pontosan. Ő csak gázolni akart a zöld parti vizekben, a házak között. Az ősi utcákat már rég elöntötték a hullámok. A karcsú oszlopsorok, a téren a pálmák derékig álltak a képlékeny gyémántban. Az amfiteátrum magas, sötét kőből faragott boltívei alatt halrajok cikáztak az áttetsző vízben, s néha, egy-egy fordulónál ezüstösen felszikrázott a fény a milliárdnyi pikkelyen. Horváth Arszlán Dél felé tartott kitartóan, hogy átvegye császári örökségét. Minden hajnalban és alkonyatkor, az út minden kanyarulata mögött megcsillanni vélte az óceán kékjét, s meglátni a trópusi párából kibontakozó palotákat. Így jutott egyre messzebb, olyan messze, ahová már nem ér el sem a hang, sem a képzelet.
Horváth Laci egyedül maradt az egykor szűk, de immár tágasnak tetsző lakásban. A lakáson túli, virtuális térben barátok, barátnők és egyebek nyüzsögtek, akiket jobbára szeretett, s akik általában kedvelték őt. Így aztán nem érezte magát magányosnak, bár egyedül volt. Ott, a lakásban felgyűlt óceán- és szépségnyomok között Horváth Laci teljes bizonyossággal érezte, hogy elérkezett az idők túlsó végére. Tudta, hogy ő már semmitől sem lesz semmilyen – ami nem tévesztendő össze a boldogtalansággal. Egyetlen kimondható gondolata maradt: csak akkor beszélj, ha egészen biztos vagy benne, hogy szebb a hangod, mint a csend. Azután negyvenkét évig, és még halála pillanatában sem szólt egy szót sem.