TRENKA CSABA GÁBOR

Wight American Technological Instruments Co.

Csou Ji Pao, Peking Igazgató Tanácsának

és Edward Lee Morrick úrnak, a Személyzeti Osztály vezetőjének

 

 

Két hónapja élek a semleges Afganisztán fővárosában, Kabulban. Az Önnel, illetve a WATI helyi képviselőjével, Gerard Bahr úrral folytatott megbeszéléseim értelmében kereskedelmi ügyvivői vagy üzletkötői alkalmazásért fordulok az Önök nagynevű és felettébb sikeres konszernjéhez. Mr. Bahr figyelmeztetett, hogy a szokásos terjedelmet jóval meghaladó, bőséges és részletes önéletrajzzal jelentkezzek a pekingi részlegnél, mert a szabad világban általánosan elfogadott referenciákkal nem rendelkezem, igazolni valójában senki sem tud. Ez sajnos igaz. Alkalmazásom esetén kínai vagy amerikai állampolgárságért is folyamodnom kell. Hosszú leszek hát, és türelmüket, megértésüket kérem.

 

A szabad világról valójában nincsenek tapasztalataim. Azt azonban joggal állíthatom, hogy a Harmadik Birodalomról és szövetségeseiről mindent tudok, amit tudni kell és érdemes ahhoz, hogy a WATI alkalmazottjaként a cég javára kiaknázzam azokat a gazdasági lehetőségeket, amelyek a Heidrich nevével fémjelzett új korszak, a nemzetközi enyhülés következtében jelentkeznek.

 

Hungarovillben születtem. Hungarovill az Egyenlítői Magyar Afrika politikai és kereskedelmi központja, valamint a Magyar Gyarmati Honvédség legfontosabb bázisa az Atlanti óceán partján. 1960. januárjában, amikor születtem, Hungarovill szépen fejlődött. Akkoriban tetőzött a háború utáni első konjuktúra, amely meghatározta az életemet, mint ahogyan meghatározta a későbbi recessziók sorozata is. Ezek persze szervesen összefüggtek, hiszen egy halálra ítélt struktúra látszatjelensége volt a fellendülés és a hanyatlás egyaránt. Ez így, ebben a formában igen különösen hangozhat, éppen tőlem, amikor azt állítom, hogy a gazdasági kapcsolatok fejlesztésének nagy lehetőségei vannak, mert hát hogyan is lehetne sikeres kapcsolatokat kiépíteni egy összeomló gazdasággal? De, mint majd később láthatják is, nincs ebben semmiféle ellentmondás.

 

Attól félek, nem egészen érthető, amit eddig írtam. Mentségemre szolgáljon, hogy távolról sem ideális körülmények között dolgozom. Mukhtar valami vizes szenet rakott a tűzre, és most boldogan mosolyog, hogy sikerült felélesztenie a lángokat. Az a legkevésbé sem zavarja, hogy ügyködése folytán a szobát most sűrű, nedves füst tölti be. Azt hiszem, megszokta már. Mukhtart a helyiséggel együtt béreltem ki. Pontosabban nekem csak a szoba kellett, a fiú meg vele jár. Az épület romokban hever, mint az egész város. Alaposan elintézték, ha jól tudom, előbb a felszabadítók ostromgyűrűjének rakétái, azután meg a kivonuló birodalmi csapatok aknái. Mukhtar azt állítja, hogy a harcok során minden hozzátartozója meghalt. Ő maga hol lop, hol dolgozik. Hálával gondol vissza a birodalmi csapatokra, mert az egyik főtiszt csicskása volt, és akkoriban jól élt. Nem tudom, mi mindenből állhatott a szolgálata, de a testét már nekem is többször, félreérthetetlenül felajánlotta. Sovány gyerek, még biztosan nincs tizenöt éves. Azt hiszem, a szülei egyszerűen eladták valamelyik német főtisztnek.

 

Szörnyű hideg van ebben a városban, amely soha nem rendezkedett be a télre, pedig újra meg újra végigsöpörnek rajta a jeges szélviharok. Szűk cellám egyetlen, apró, törött üveglappal fedett ablakából a veszettkék égre és a hegytetőn álló kabuli várromra látni. Ha egy kicsit kihúzom magam, bekerülnek a képbe a város megfeketedett, meredező romjai is. Mukhtar szerint az volt a jó, amikor még folytak a harcok. Kabul gazdag város volt, sokáig égtek a házak. Amikor a lángok kialudtak, az afgánok körülülték az egész háztömbnyi parázsszőnyegeket. Melegedtek, és birkahúst sütöttek a megolvadt fémgerendák és az üszkös romok között. Biztosan igaza van a gyereknek. De nagyon elkalandoztam.

 

* * *

 

Kezdjük tehát az elején. Lajtai Gábornak hívnak. Az arabok Gabor sejknek ismertek, a néger bennszülöttek Ga'abi néven szólítottak. Hungarovillben születtem, 1960. január 11-én, nagyapám elbeszélései szerint egy tűzforró, száraz napon. Az Atlanti óceán partján, ott, ahol a sivatagok, a szavannák és az esőerdők szinte összeérnek, a mérsékelt égövi tél a forró szárazság évszaka. Ekkor születik a legtöbb gyerek, mert szüleiknek az előző száraz évszak végén, az első viharok idején jut ereje, ideje és kedve a szerelemre.

 

A szülésnél egyik szomszédunk, egy tetovált arcú, belső-afrikai varázslónő segített, aki már gyerekkoromban is hetven évesnek látszott, pedig nem lehetett több negyvennél. Akala intézmény volt Hungarovill déli, bennszülött negyedében. Mindenki félt tőle, még az európaiak is. Ő vezette le a szüléseket, mert bár a hatvanas években már dolgoztak magyar orvosok a gyarmatokon, a szegényebbek közül senki sem tudta megfizetni őket. Nekünk, magyaroknak, és természetesen a birodalmi németeknek ugyan hivatalosan ingyenes volt az orvosi ellátás, de valójában csak tetemes ajándékok fejében gyógyítottak az orvosok. Mindez csaknem az életünkbe került, mert Akalának igen sajátos elképzelései voltak a higiéniáról. Később sokszor láttam őt munka közben. Elég, ha azt megemlítem, hogy alaposan megköpködött hangyafészkeket használt a vérzés csillapítására, természetesen borzongatóan ősi és érthetetlen varázsigék kíséretében. A vérzést azonban tényleg csillapítani tudta.

 

Családom vagyonának talán a fele is elenyészett, mire Pál doktor, mint valami törzsi szellem, valósággal a hajunknál fogva visszaráncigált bennünket, anyámat és engem a gyermekágyi lázból, illetve a vérmérgezésből, és még Isten tudja, miből, abba a pokolforró, álmatag világba.

 

Anyám, miután meggyógyult, örömmel próbálgatta magára a számára teljesen új és ismeretlen anyaszerepet. Nem állt neki valami jól, és segítséget sem kapott senkitől. Hamar fel is hagyott minden próbálkozással. Meglehetősen elszigetelten élt, feladat és egzisztencia nélkül az ellenséges és kiismerhetetlen nagyvilágban. Hozzátartozói is csak mi voltunk, a gőgös és a nyomor szélén egyensúlyozó Lajtai család. Alig múlt tizennyolc éves, amikor engem szült. Szürke szemű, szőke lány volt, félig székely, félig marokkói francia. Rómában volt gyerek, Algírban járt iskolába, majd nagynénje halála után Marrakeshbe került, ahol apai nagybátyja portás volt a fasisztáknál. A nagybácsit azonban deportálták, amikor 1958-ban Dél-Franciaország belépett az Angolszász Védelmi Közösségbe. Mariann teljesen magára maradt. Már az öngyilkosság járt a fejében, amikor felcsípte egy német katonai atassé, aki azután magával hozta Hungarovillbe. Nem tudom, hogy valójában milyen lehetett a kapcsolatuk, mert erről anyám soha nem beszélt. Igaz, másról se nagyon. Később az MSZFMP helyi székházában lett takarítónő. Ott ismerkedett meg egy Lajtai Géza nevű fiatalemberrel, aki azután az apám lett. Nagyanyám soha nem tudta megkedvelni Mariannt, mert előkelőbb jövőt és feleséget képzelt el mostohafiának, nem ezt a sehonnai francia verebet. Nagyapámnak azonban tetszett, és bátorította is fia kissé forrófejű házassági elképzeléseit, mert tudta már, hogy Géza soha nem lesz sikeres és tehetséges polgár, és abban reménykedett, hogy a gyönyörű, fiatal, ám reménytelenül magára maradt francia lány talán majd jó útra téríti a fiát.

 

A szülés elött, és még azután is sokáig Mariann alkalmatlan volt a házastársi életre, s Géza szépen továbbsodródott az eseményekkel. Tudta, hogy Mariann teljesen kiszolgáltatott, hiszen boldog lehet, hogy egyáltalán feleségül vette valaki. Géza akkoriban teherautósofőr volt a Magyar Állami Gyapottermelő Vállalatnál. Ritkán járt haza, és ha éppen nem volt szolgálatban, bennszülött bordélyokban dorbézolt. Tőle bizony egy fillért sem látott a család, viszont eltarthatta a két új szerzeményt: Mariannt és engem. Nem voltak boldogok, különösen nem volt az a nagyanyám.

 

Szóval a nagyanyám csak mostohanagyanyám. István valamikor 1950. körül vándorolt ki Beirutba, ahol meghalt az első felesége. Azután jött Hungarovillbe, és másodszor is megnősült. De erről még majd ejtek néhány szót.

 

Géza, aki még Magyarországon született, alig járt iskolába. Arról persze nem tehetett, hogy kissé hányatott gyerekkora volt Budapesten, azután Beirutban, végül a gyarmatokon.

 

A Turáni vendéglőt István, a nagyapám alapította, két héttel azután, hogy Hungarovillbe érkezett. Évtizedeken át ez jelentette a családi Bibliában a teremtést és az utolsó ítéletet is. Innen indult és itt végződött minden gondolat. Maga a vendéglő zegzugos, fehérre meszelt épület, az óceánparton áll, a Mária öböl melletti szirtfokon. Teraszáról széles panoráma nyílik a városra: a parti sétányokra, a szállodákra, a kikötőre és a hatalmas, sötét óceánra. Eszményi hely volt, és csaknem mindig ráfizetéses, de a legjobb esetben is minimálisan jövedelmező.

 

Nagyapám, amikor a szélütésektől már megbénult a jobb oldala, és önmaga árnyékaként üldögélt a teraszon napról napra, sört ivott, és leginkább csak a végtelen, cápakék tengert bámulta, sokat mesélt nekem. Szavait megjegyeztem, bár akkor, tizenkét évesen még a felét sem értettem az elhallgatásainak.

 

A hatvanas évek elején persze még semmiről sem tudtam. Arról sem, hogy nagyanyámmal szemben István védte az érdekeimet, hiszen én voltam az első, és akkor még egyetlen unokája. És védte Mariannt is, még ha csalódott is benne. Sokat azonban nem törődhetett velünk, mert az 1961-es év esős évszaka megdöbbentő erejű viharral csapott le a városra. A felhőszakadás és az óceán tíz méteres hullámai elsodorták a Turáni vendéglő szirtfokának az orrát, a terasz jókora részével együtt. A maradékon már csak négy asztalsor fért el. Nagyapámat nem érte váratlanul a dolog, hiszen volt már egy hasonló esete 1957-ben, ettől azonban csak súlyosabbnak látszott a csapás. Alig emlékszem azokra az időkre. Akkoriban adtak be Akala óvodájába.

 

* * *

 

Attól félek, még mindig zavaros vagyok és érthetetlen. Nem tehetek róla. A szobámban csak egy negyven wattos égő van, de inkább azt is eloltottam. Az ablakon túl közben beesteledett. A bíborlila égre felrajzolódnak Kabul ébenfekete épületcsonkjai, és a falmaradványok körül fekete madárrajok keringenek. Mukhtar nyaggat, hogy vigyem el őt valami jó helyre vacsorázni, mint a németek. Hiszen én is onnan jöttem. Nem tudom neki megmagyarázni, hogy Magyarország és a Harmadik Birodalom nem ugyanaz. Kedvem sincs hozzá. Jó helyen ő alighanem valami piszkos afgán kifőzdét ért, amit rendszerint a pincékben rendeznek be mostanában. Ahhoz hozzájárulok, hogy hozzon valami meleg ételt kettőnknek. Ételre legalább van pénzem, hála Mr. Bahr nagylelkű figyelmességének.

 

* * *

 

Akala, a varázslónő természetesen illegális óvodát is vezetett. Kiterjedt és követhetetlen üzleti kapcsolataiban ez jelentette a biztos és állandó jövedelmet. A bennszülött kurvák gyerekeit pesztrálta, fehér ember ivadékát soha, kivéve a szomszédos Lajtai családot. Nem akart összeütközni a magyar gyarmati hatóságokkal. Nagybátyámra, Imrére is ő vigyázott egy időben. Imre csak hat évvel született előttem. Késői gyerek volt, nagyanyám egyetlen fia, s ebből következően dédelgetett kedvence. A család maradék vagyona akkor, a hatvanas évek elején Imre iskoláztatására kellett.

 

Így hát minden nap áttotyogtam azon a poros, névtelen sikátoron, amely a Tinker gyár raktárainak háromméteres, piszkosfehér fala és a bennszülött negyed görbe agyagfalai között a Turáni vendéglőtől Akala házáig vezetett. Nem volt rossz dolgom. Egy jókora, vásott fagerendákkal megtámogatott, kormos mennyezetű szoba jelentette a birodalmunkat, ami egyben konyhaként is szolgált, s ahová nem engedték be a kecskéket, csak bennünket, gyerekeket. Az egyik sarokba Akala leterített egy matracot, csak nekem, amire a bennszülött kölykök nem mászhattak fel. A matracra és rám a keresztgerendára fellógatott bűvös koponya vigyázott. Játszhattam is a néger kölykökkel, bár ők általában még a kezemet sem merték megfogni, talán mert úgy vélték, hogy minden bizonnyal átköltözött belém a koponya egykori tulajdonosának szelleme. És ki tudja, akár egy gonosz démon is lehetett az az egykori tulajdonos.

 

Igaz, egyébként sem sokat értettem a többiek malinké vagy szuszu nyelvű mondókáiból és énekeiből. Igen egyedül voltam, de ez nem zavart. Szabadon bejárhattam a konyhateremből nyíló titokzatos folyosók és szobák egész világát. Kimehettem a tengerpartra, és megdobálhattam kavicsokkal a sirályokat. Homokvárat építhettem bármelyik bennszülött udvaron. Segíthettem megfejni a kecskéket. Akkoriban már és még jó volt a közbiztonság. Senki sem merte elrabolni az utcán csellengő fehér gyerekeket.

 

Napokat és éveket töltöttem el azzal, hogy meglestem a bennszülött negyed időtlen, túlvilági életét. Élveztem a félelmet, amikor a sötét, bányaaknákra emlékeztető folyosókon, a recsegő támfalak között rongyos, öreg négerekbe ütköztem, akiket már senki sem ismert. Különösen Ambalát kísértem nyomon örömmel, mert lassan mozgott, és süket volt, mint a dinoszauruszok, ezért soha nem vett észre. Ambala legalább nyolcvan éves lehetett, ami igencsak szép kor a gyarmati négerek között. Tar koponyáján sirályfehér hajszálak lengedeztek. Hulladék mahagóniból faragott göcsörtös mankóval járt. Vadászatai közben állítólag többször is utánozta valami dzsungelmadár hangját, ami kiemelt vétség abban a törzsben, ahol született, ezért a harcosok levágták a lábát. Mindez nagyon régen történt, valahol a szárazföld sötét mélyén, ahol trópusi mocsarakban olvadnak fel a szavannák. Ráadásul olyanok mesélték, akik soha nem jártak a mocsarak és az esőerdők vidékén, fiatalok voltak, és nem tudtak mást Ambaláról, mint a nevét. Ambala azonban ott sántikált le-föl minden nap a bennszülött negyed útvesztőiben. Dallamtalan nyafogás közepette tüzeket rakott az udvarokon, vagy váratlanul belépett valamelyik lakófülkébe, ahol vég nélkül, és látszólag teljesen céltalanul rakosgatta a tárgyakat. Állandóan varázsolt, de mindig elfelejtette, hogy éppen mit. Ekkor újabb varázslatba kezdett, kisegítendő akadozó emlékezetét, és így tovább. Ezt rendkívül viccesnek találtam, és természetesen féltem is tőle.

 

Azt is élveztem, amikor a sötét folyosókról kiértem a tenyérnyi, meglepően tiszta udvarokra, ahol az agyagfalak között, a szikrázó és mély trópusi ég elmosódott gyémántja alatt valószínűtlenül fehér kecskék bámultak rám. A szemükben emberelőtti, megnevezhetetlen butaság tükröződött, szarvuk úgy tekeredett, mint a Mária öböl mélyén a kagylók páncélja. Ezeken az udvarokon valahogy soha nem volt senki. Mintha kihalt volna az egész negyed. Beleszimatoltam a kecsketrágyaszagú levegőbe, és megvártam a közeli óceán következő sóhajtását, amivel tiszta, valamivel enyhébb levegő, rothadás illata és átható sószag érkezett. Aztán visszatért a trágya szaga, és az iszonyatos, dübörgő napfény, amit el lehet ugyan viselni, de megszokni sohasem. Ez volt életem első nagy felismerése: az óceán árapályát, a hullámverés hatalmas, lassú ritmusát nem csak a vízben érezhetem.

 

Abban az időben nem beszéltem tisztességesen egyetlen nyelven sem. A törzsi nyelvek túl bonyolultak és zavarosak voltak ahhoz, hogy egy-két alapkifejezésnél többet megjegyezzek belőlük, viszont otthon olyan kevés időt töltöttem, hogy magyarul sem tanulhattam meg rendesen.

 

A négerekkel egyre többet játszottam. Az esős évszak végtelen, zöld felhőszakadásai alatt Akala soha nem engedett ki az utcára. Úgy gondolta, hogy a villámok mindig a fehér dolgokba csapnak bele, mert egyszer állítólag látott egy fehér bálnát, amit agyonütött a villám. Én pedig elvileg fehér voltam, bár annyit jártam meztelenül, vagy legfeljebb fürdőnadrágban, hogy alig lehetett megkülönböztetni a félvérektől. Később rendszeresen arabnak néztek.

 

A felhőszakadások alatt általában széles tócsák nőttek Akala szobáiban. Hangos surrogással folyt a víz a falakon, az oszlopokon, csöpögött a tetőről. A kölykök, mint a vadmalacok, sikongva fetrengtek a sáros, sárga tócsákban, Akala meg káromkodott és varázsolt fáradhatatlanul. Egy különösen bővizű napon már bokáig ért az ár a konyhateremben. Eszem ágában sem volt segíteni, amikor egy kis fémlapáttal árkot ástam az utca felé. A kölykök döbbenten figyelték a tevékenységem nyomán egyre apadó tengert, azután üvöltve kértek helyet a csatornázási munkákban. Türelmetlenül lesték a következő felhőszakadást, amire szerencsére Hungarovillben legfeljebb órákat kellett várni.

 

- Áss, Ga'abi! Vizezz velünk - üvöltötték kórusban, bár nem egy idősebb volt nálam. Ők neveztek el a Gábor nyomán Ga'abinak, ami azután a négerek között rajtam is ragadt.

 

- A fehér ember esze - mondták Akala színes leplekbe öltözött, kövér és misztikus barátnői, és jelentőségteljesen összenéztek. Szavaikat a személyemnek szóló dícséretként értelmeztem, mert akkor még nem tudtam, hogy valójában mit jelentenek. Azt hittem, a bennszülöttek szeretnek, vagy esetleg gyűlölnek engem, ugyanúgy, ahogyan különös családom kétes egzisztenciájú, de maradéktalanul fehér tagjai teszik. Évekkel később, és akkor is csak nagyon nehezen láttam be, hogy tévedtem. A bennszülöttek között értelmezhetetlenek ezek az európai fogalmak. Nem jelent semmit sem a gyűlölet, sem a szeretet. És nincs értelme semmiféle racionalitásnak és logikának sem. De erről nem ők tehetnek.

 

Nem szívesen lődörögtem a Turáni vendéglő környékén. Jóformán csak aludni jártam haza. Nem is foglalkozott velem senki, kivéve a nagyanyámat, aki mindig rendreutasított valamiért. Apám tranzitsofőr volt, a színét sem láttuk hónapszámra. Mariann az öcsémmel foglalkozott, aki 1962-ben született. Róla még hosszú évekig nem vettem tudomást. Nem éreztem, hogy bármi közöm lehetne ahhoz az üvöltöző, rózsaszínű izéhez, ami állandóan ott bénázott anyám közelében egy fonott kosárban. Nagyanyám is sűrűn a kosár fölé hajolt, és azt gügyögte, hogy Árpád! Árpika!, az a bőgőmasina meg boldogan bepisilt.

 

Nagyanyám végül teljesen kisajátította a gyereket. Mariannt egyre ritkábban láttam. Nem tudtam, hová tűnik el rendszeresen, csak azt, hogy haragudni kell rá. Az öregek folyton szidták. Időnként hiányoltam, és mert szabad volt, hát én is haragudtam rá. Nem tudnám megmondani, hogy pontosan miért hiányoltam. Azokból az időkből semmilyen konkrét emlékem sincs róla. Szőke volt. Szürke szemű, mint vihar után, reggel az óceán.

 

A vendéglőt még István vezette, a rá jellemző határozottsággal. Azt hiszem, azok jó évek voltak. Mindig ültek néhányan az asztaloknál, és a vendégek között sok volt a fehér, meg az arab.

 

Volt idő, amikor nagyon vártam haza apámat. Mindig hozott valami különös ajándékot: faragott démonokat, spirálba csavarodó antilopszarvat, halott kígyó bőrét, tam-tam dobot vagy szédítő édesgyökeret. Gondolom, így próbálta levezekelni vétkeit. Foltozott öltönyéből a motorolaj szaga és a rothadó gyümölcsök illata áradt. Távoli volt, mint a kihalt és napfényes Belső-Afrika. Nagyon ritkán jött, és soha nem akkor, amikor kellett volna. Ha túl hosszúra nyúlik a várakozás, már késő. Bekövetkezhet, amire vártunk, csak szomorúságot okoz.

 

Évekkel később időnként elkísértem anyámat a katolikus templomba. Nem vártam el soha Krisztustól, hogy bármit, hogy mindent megtegyen, amit kérünk tőle. De amit jónak ítél, azt tegye meg most. Mert az elkésett jó gonoszabb, mint a szándékos rossz. De Krisztus vagy nem értett meg, vagy nem létezik. És van egy harmadik lehetőség is.

 

Imrével is ritkán találkoztam. Ő akkor már iskolába járt, méghozzá a Gyarmati Magyar Iskolába. Elméletileg ez is ingyenes volt, mint az orvosi ellátás. Gyakorlatilag azonban a levente-egyenruha, a kötelező szakkörök, a tankönyvkiegészítő tankönyvek, a tanulószoba, az ebéd rengeteg pénzbe került. Kevés gyarmati magyar család engedhette meg magának. Nem haragudtam Imrére, pedig az ő iskolai költségei miatt nem járhattam fehér gyerekek közé óvodába.

 

Imre kitűnően tanult. Külön asztalt állítottak neki a terasz sarkára, a tenger fölé, ahol nem volt szabad zavarnom. Ha a családból néha, véletlenül szólt valaki hozzám, általában azt emlegette, hogy vegyek példát Imréről. Ez ellen semmi kifogásom sem volt, mert tetszett, ahogy ott ül saját asztalánál, tolla serceg a papíron, a könyvlapok, mint elvadult sirályok, meg-meglebbennek, és hosszú, szőke haját felkavarja a sószagú parti szél. Csak azt nem tudtam, hogyan vegyem róla a példát. Mindenesetre visítottam, ha nagyanyám megpróbálta lenyírni a hajamat, mert ha rövid, akkor nem kap bele a parti szél. Azt is kitaláltam, hogy majd ha nagyobb leszek, Akalánál beállíttatok egy asztalt a sarokba, a matracom helyére. De addig is, ha találtam egy darabka papírt, bőszen összefirkáltam egy ceruzacsonkkal, amit Istvántól kaptam egyszer ajándékba. Úgy emlékszem, karácsonykor lehetett.

 

Akalának sokat segítettem. Vizet hoztam a vezetékes kútról. Kitakarítottam, ami neki soha nem jutott eszébe, és el volt ragadtatva. Letagadtam, ha olyan üzletfele látogatását várta, akitől borzasztóan megbetegedett. Rövidesen már rám merte bízni egy-egy délutánra az óvodát, így több ideje jutott egyéb kereskedelmi ügyleteire. A kölykök úgy hallgattak rám, mint az Istenre, még a nálam idősebbek is. Azt hittem, azért, mert bátor, erős és okos vagyok. Pedig csak fehér voltam. Cserében gyakran elcsavarogtam, amit heves lelkiismeretfurdalások közepette ugyan, de mindig megengedett Akala. Egyre távolabbra merészkedtem. Mire betöltöttem hatodik évemet, már rendszeresen ott lábatlankodtam a kikötőben a zsákos bennszülöttek között, a város túlsó végén.

 

És végignéztem a Himmler katasztrófáját is. Délelőttönként újabban a móló végében ültem, a vakítóan fehér betonsziklákon, ahol szétrobbantak az óceán lassú hullámai, újra és újra eső- és ködfüggönyt burkolva körém. Egyedül voltam, mert nem akadt még egy őrült, aki a veszett napfényben kimerészkedett volna a hullámtörő gát végébe. Azok a négerek, akik kibírták azt a döbbenetes sugárzást, délelőtt nem értek rá. No meg eszükbe sem jutott volna. Ülni és szunyókálni a kikötő mélyén is lehet, a raktárak árnyékában, akkor meg minek gyalogoljanak. A Himmler már másodszor dudált, és lassan a kikötő bejárata felé fordult. Hatalmas, fekete acélteste egyre nőtt, és néhány pillanatig úgy látszott, rögtön nekifut a parti szikláknak, de azután továbblendült az orra. Abban a pillanatban történt, de hogy mi, azt máig sem tudom. Egyszer csak kettévált a fekete, csillogó fedélzetű acélszörny. Nem hallottam hangokat, csak a hullámok zúgását. A két fél hajó külön-külön süllyedni kezdett. Apró, fekete valamik potyogtak az oldaláról a tengerbe. Amikor felfogtam, hogy azok emberek, felálltam. Kiáltani akartam, segítségért futni, de mintha megbénultam volna. A Himmler fehér fedélzete fölött örvényleni kezdett a levegő. A lángok nem látszottak a száraz évszak dübörgő fényében, csak a felemelkedő füstoszlopok utaltak a tűzre. Mire megszólaltak a kikötőben a szirénák, és elindultak a parti őrség rohamcsónakjai, felágaskodott mind a két hajófél. És vége. Gyorsan és némán tűntek el a roncsok a cápakék vízben.

 

Másnap a Mária öböl elhagyatott omladéksziklái között, egy kavicsos horhosban, amit éppen szárazon hagyott az apály, találtam két halottat. Az egyik egy fiatal, szőke tengerész volt. Felismerhetetlenségig összeégett arcából egészséges, fehér fogsor vicsorított rám. A mellkasára horogkereszt volt tetoválva, innen tudtam, hogy birodalmi német. Nem ijedtem meg tőle. A tengerész hátán egy halott kislány kapaszkodott. Görcsösen ölelte a fiatalember nyakát. Körüljártam őket, azután kikutattam a tengerész nadrágzsebét, és megtaláltam az igazolványát. Megtaláltam a kislányét is. A lány ellenség volt. Angol. Ez persze csak később derült ki, mert olvasni még nem tudtam.